Úti beszámoló egy kicsit másképp
Az élet nagy ajándéka, hogy idén augusztusban egy hetet tölthettem Dél-Franciaországban, Provence-ban.
Mindig is vágytam oda, amióta az eszemet tudom. Imádom a finom sajtokat, péksüteményeket és borokat. Hogy vajon miért? Ennek nagyon egyszerű a magyarázata.
Előző életemben francia voltam. Hát nem csoda, hogy vonzódom ahhoz a vidékhez és az ételeikhez. És persze ezek után az sem véletlen, hogy olyan általános iskolába és gimnáziumba jártam, ahol lehetőség adódott francia nyelvet tanulni. (Jelenleg 45 éves vagyok, tehát a 70-80-as években jártam iskolába. Az oroszon kívül nyelvet tanulni sem volt egyszerű dolog, nem ám franciát!)
Az idei évre anyagi okok miatt nem terveztünk komolyabb nyaralást, legfeljebb itthon egy hosszú hétvégét. De az sem volt biztos, hogy telik rá.
Hogy nyaralhattunk ezek után mégis Provence-ban? Hát a „véletlenek” úgy hozták, hogy.....
Egy júliusi estén csöngött a telefon. A legjobb barátnőm hívott, hogy szívesen látnának bennünket vacsorára szombaton, mert hiányzik már nekik egy jó kis beszélgetés velünk.
Azt tudnotok kell rólunk, hogy a mi barátságunk a gimnáziumban kezdődött, és mint később kderült, a kapcsolatunk sokkal régebbi keletű. Már életek óta ismerjük, csiszolgatjuk és segítjük egymást.
Persze elfogadtuk a meghívást.
A vacsora nagyon jól telt, sokat beszélgettünk, jót ettünk és jó borokat ittunk hozzá.
Egyszer csak váratlanul a barátnőm feltette a következő kérdést:
- Nincs kedvetek eljönni velünk Provence-ba augusztusban? A szállás ingyen van, mi mindenképpen megyünk, a kocsiba befértek. Örülnénk a társaságotoknak! Csak a kajára és a költőpénzre valót kell összeszednetek.
Igazából nem gondoltam, hogy ez a meghívás tényleg komoly. De a bogarat elültette a fülembe, hiszen olyan régóta vágytam már oda.
Otthon néhány nap múlva megkérdeztem a férjemet, hogy mit gondol erről a meghívásról.
- Menjünk!- volt a válasz, amin igencsak meglepődtem.
De kapva kaptam az alkalmon, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, beindítottam a pénzszerző folyamatot.
Természetesen ki máshoz fordulhat az ember ilyen esetben, mint a szüleihez.
Anyukám közölte, hogy „éppen most” kap visszatérítést a távfűtőtől, és éppen annyit, amennyit kértünk, úgyhogy nem is kell visszaadni.
- Menjetek, éljetek a lehetőséggel! Ilyen nem adódik minden nap! – mondta.
Anyósom is szívesen adott az utazásra. Tehát a pénz is megvolt.
Aznap este felhívtam a barátnőmet:
- Komolyan gondoltátok a meghívást erre a francia útra?
- Hát persze!
- Akkor jövünk!
- Szuper! Akkor a részleteket majd megbeszéljük!
Úgy gondoltam, hogy a visszalévő néhány hetet a felkészülésnek szentelem. Elővettem a régi francia könyvemet, átnéztem a szükséges szavakat, kiírtam a legfontosabbakat. Aztán eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt egy jó barátomtól kaptam névnapomra egy könyvet, amit szégyenszemre azóta sem olvastam el. De tudtam, hogy most eljött az ideje. A címe: Egy év Provence-ban. Igaz, hogy húsz éve íródott, de az alapvető dolgok biztosan nem változtak, így nekiláttam. Voltak részek, amiket többször is elolvastam, és igyekeztem a fontos információkat elraktározni.
Az utazás előtti héten a fiúk megbeszélték az útvonalat, mi lányok azt, hogy mit vigyünk, és persze az indulás időpontját. Mindannyian lázasan készülődtünk és izgatottan vártuk az augusztus nyolcadikát.
És a ráhangolódás érdekében még egy dolgot megtettünk az utolsó napokban. Immár sokadszorra megnéztük egyik kedvenc filmünket. A címe: Bor, mámor, Provence. (Aki még nem látta, ajánlom figyelmébe, aki látta az tudja miért érdemes!) Mint kiderült a könyvnek, amiből a film készült ugyanaz az írója, mint a fent említett könyvnek.
Most már testileg - lelkileg felkészültünk az útra.
Hogy ezek után hogy sikerült az út? Azt majd hamarosan a folytatásban.
Az élet nagy ajándéka, hogy idén augusztusban egy hetet tölthettem Dél-Franciaországban, Provence-ban.
Mindig is vágytam oda, amióta az eszemet tudom. Imádom a finom sajtokat, péksüteményeket és borokat. Hogy vajon miért? Ennek nagyon egyszerű a magyarázata.
Előző életemben francia voltam. Hát nem csoda, hogy vonzódom ahhoz a vidékhez és az ételeikhez. És persze ezek után az sem véletlen, hogy olyan általános iskolába és gimnáziumba jártam, ahol lehetőség adódott francia nyelvet tanulni. (Jelenleg 45 éves vagyok, tehát a 70-80-as években jártam iskolába. Az oroszon kívül nyelvet tanulni sem volt egyszerű dolog, nem ám franciát!)
Az idei évre anyagi okok miatt nem terveztünk komolyabb nyaralást, legfeljebb itthon egy hosszú hétvégét. De az sem volt biztos, hogy telik rá.
Hogy nyaralhattunk ezek után mégis Provence-ban? Hát a „véletlenek” úgy hozták, hogy.....
Egy júliusi estén csöngött a telefon. A legjobb barátnőm hívott, hogy szívesen látnának bennünket vacsorára szombaton, mert hiányzik már nekik egy jó kis beszélgetés velünk.
Azt tudnotok kell rólunk, hogy a mi barátságunk a gimnáziumban kezdődött, és mint később kderült, a kapcsolatunk sokkal régebbi keletű. Már életek óta ismerjük, csiszolgatjuk és segítjük egymást.
Persze elfogadtuk a meghívást.
A vacsora nagyon jól telt, sokat beszélgettünk, jót ettünk és jó borokat ittunk hozzá.
Egyszer csak váratlanul a barátnőm feltette a következő kérdést:
- Nincs kedvetek eljönni velünk Provence-ba augusztusban? A szállás ingyen van, mi mindenképpen megyünk, a kocsiba befértek. Örülnénk a társaságotoknak! Csak a kajára és a költőpénzre valót kell összeszednetek.
Igazából nem gondoltam, hogy ez a meghívás tényleg komoly. De a bogarat elültette a fülembe, hiszen olyan régóta vágytam már oda.
Otthon néhány nap múlva megkérdeztem a férjemet, hogy mit gondol erről a meghívásról.
- Menjünk!- volt a válasz, amin igencsak meglepődtem.
De kapva kaptam az alkalmon, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, beindítottam a pénzszerző folyamatot.
Természetesen ki máshoz fordulhat az ember ilyen esetben, mint a szüleihez.
Anyukám közölte, hogy „éppen most” kap visszatérítést a távfűtőtől, és éppen annyit, amennyit kértünk, úgyhogy nem is kell visszaadni.
- Menjetek, éljetek a lehetőséggel! Ilyen nem adódik minden nap! – mondta.
Anyósom is szívesen adott az utazásra. Tehát a pénz is megvolt.
Aznap este felhívtam a barátnőmet:
- Komolyan gondoltátok a meghívást erre a francia útra?
- Hát persze!
- Akkor jövünk!
- Szuper! Akkor a részleteket majd megbeszéljük!
Úgy gondoltam, hogy a visszalévő néhány hetet a felkészülésnek szentelem. Elővettem a régi francia könyvemet, átnéztem a szükséges szavakat, kiírtam a legfontosabbakat. Aztán eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt egy jó barátomtól kaptam névnapomra egy könyvet, amit szégyenszemre azóta sem olvastam el. De tudtam, hogy most eljött az ideje. A címe: Egy év Provence-ban. Igaz, hogy húsz éve íródott, de az alapvető dolgok biztosan nem változtak, így nekiláttam. Voltak részek, amiket többször is elolvastam, és igyekeztem a fontos információkat elraktározni.
Az utazás előtti héten a fiúk megbeszélték az útvonalat, mi lányok azt, hogy mit vigyünk, és persze az indulás időpontját. Mindannyian lázasan készülődtünk és izgatottan vártuk az augusztus nyolcadikát.
És a ráhangolódás érdekében még egy dolgot megtettünk az utolsó napokban. Immár sokadszorra megnéztük egyik kedvenc filmünket. A címe: Bor, mámor, Provence. (Aki még nem látta, ajánlom figyelmébe, aki látta az tudja miért érdemes!) Mint kiderült a könyvnek, amiből a film készült ugyanaz az írója, mint a fent említett könyvnek.
Most már testileg - lelkileg felkészültünk az útra.
Hogy ezek után hogy sikerült az út? Azt majd hamarosan a folytatásban.
Írta: Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése